Részletek
Kéretik komolyan venni e könyv alcímét, mert ami következik, tényleg – katyvasz. Jó, szebben fogalmazva: metszetek sora az 1940 és 1970 közötti évekből s ezen belül olyanoké, amiket kizárólag januári történésekből szemelgettem. De miért azokból? Mert nyolcvanadik évem betöltésekor úrrá lett rajtam az a vágy, hogy legalább megorrontsam, milyen lehetett az élet akkor, amikor megszülettem. Miféle dolgokról és mit tudtak az emberek? A hétköznapi emberek, persze. Miféle világba érkeztem 1940. január 3-án? Kifaggatnom erről már nincs kit, az egyetlen forrásom tehát, melynek révén megtudhatok valamit: a korabeli sajtó. A mindenkori. Sejtem, hogy ez az eljárás berzenkedést vált ki sokakból, hiszen nálunk hagyomány (vagy beidegződés) a sajtó lefitymálása, minden olyasminek az eleve kétségbe vonása, ami újságokban volt olvasható – s még csak azt se mondhatom, hogy ez a fenntartás igen sokszor nem jogos –, de hozzáteszem, hogy előnyökkel is jár, mert amit egy régi újság ír, az jellemző arra a korra, amelyikben írták, még akkor is az, ha éppen torzít, hiszen a torzítás tendenciája is a kor bélyegét viseli magán. A „tegnapi” újságnak van másféle, behozhatatlan előnye is: már nem tud manipulálni bennünket, mert amikor – anno domini – közölte azt a valamit, fogalma sem lehetett róla, hogy számunkra milyen mozaikképnek melyik hiányzó kockáját fogja kitölteni. A régi lap hazugsága maga is kordokumentum, éppen csak meg kell fejtenünk, hogy mit, mikor, hogyan és miért kellett eltorzítania. Nem is akárhogy: az adott orgánum jellege, s az akkor közkeletű tévhitek által megkövetelt, a tévhitekhez való alkalmazkodást ösztönző, elősegítő módon. Ám a tettenért tendencia maga is tanúságtétel. A hiedelmek, a pletykák, az evidenciaként kezelt közhelyek mind egyfajta propaganda ujjlenyomatai. A korhangulat, a mellékhadszínterek, a verkliszerűen ismételt szlogenek árulkodóak. Attól azonban erősen tartok, hogy a metszeteim nem olvashatók úgy, ahogy az ilyesmit általában olvasni szoktuk: éppen csak átfutva a bennük tettenért katyvaszt. Folyamatos és erőteljes koncentrálás nélkül éppen a fontos árnyalatok maradnak homályban, holott például a szóhasználat, a szöveg helyiértéke – perdöntő, ennek percipiálása nélkül éppen afölött siklanánk át, hogy az, amit olvasunk, mihez képest és mitől pikantéria? Vagy – ismétlem –Kéretik komolyan venni e könyv alcímét, mert ami következik, tényleg – katyvasz. Jó, szebben fogalmazva: metszetek sora az 1940 és 1970 közötti évekből s ezen belül olyanoké, amiket kizárólag januári történésekből szemelgettem. De miért azokból? Mert nyolcvanadik évem betöltésekor úrrá lett rajtam az a vágy, hogy legalább megorrontsam, milyen lehetett az élet akkor, amikor megszülettem. Miféle dolgokról és mit tudtak az emberek? A hétköznapi emberek, persze. Miféle világba érkeztem 1940. január 3-án? Kifaggatnom erről már nincs kit, az egyetlen forrásom tehát, melynek révén megtudhatok valamit: a korabeli sajtó. A mindenkori. Sejtem, hogy ez az eljárás berzenkedést vált ki sokakból, hiszen nálunk hagyomány (vagy beidegződés) a sajtó lefitymálása, minden olyasminek az eleve kétségbe vonása, ami újságokban volt olvasható – s még csak azt se mondhatom, hogy ez a fenntartás igen sokszor nem jogos –, de hozzáteszem, hogy előnyökkel is jár, mert amit egy régi újság ír, az jellemző arra a korra, amelyikben írták, még akkor is az, ha éppen torzít, hiszen a torzítás tendenciája is a kor bélyegét viseli magán. A „tegnapi” újságnak van másféle, behozhatatlan előnye is: már nem tud manipulálni bennünket, mert amikor – anno domini – közölte azt a valamit, fogalma sem lehetett róla, hogy számunkra milyen mozaikképnek melyik hiányzó kockáját fogja kitölteni. A régi lap hazugsága maga is kordokumentum, éppen csak meg kell fejtenünk, hogy mit, mikor, hogyan és miért kellett eltorzítania. Nem is akárhogy: az adott orgánum jellege, s az akkor közkeletű tévhitek által megkövetelt, a tévhitekhez való alkalmazkodást ösztönző, elősegítő módon. Ám a tettenért tendencia maga is tanúságtétel. A hiedelmek, a pletykák, az evidenciaként kezelt közhelyek mind egyfajta propaganda ujjlenyomatai. A korhangulat, a mellékhadszínterek, a verkliszerűen ismételt szlogenek árulkodóak. Attól azonban erősen tartok, hogy a metszeteim nem olvashatók úgy, ahogy az ilyesmit általában olvasni szoktuk: éppen csak átfutva a bennük tettenért katyvaszt. Folyamatos és erőteljes koncentrálás nélkül éppen a fontos árnyalatok maradnak homályban, holott például a szóhasználat, a szöveg helyiértéke – perdöntő, ennek percipiálása nélkül éppen afölött siklanánk át, hogy az, amit olvasunk, mihez képest és mitől pikantéria? Vagy – ismétlem –miért katyvasz. Ennek ellenére bízom benne, hogy hozzátesz valamit ahhoz, amit eddig is tudtunk. Vagy nem.
