Emlékiratok, naplók

Vay Péter egy kissé rejtélyes, kissé legendás alakja a magyar történelemnek és művészettörténetnek, akinek sokoldalú hagyatékát csak a közelmúltban kezdte feldolgozni és helyére tenni az utókor. Jelen kötet nem az ismert műgyűjtő – aki élete során több múzeum gyűjteményét is műtárgyakkal gyarapította –, hanem a mindeddig árnyékban maradt diplomata arcvonásait kívánja felvázolni, méghozzá egyik legegzotikusabb útjának, az Ausztráliát és Új-Zélandot egyaránt érintő 1903-as utazásának a bemutatásával.

A svájci eredetű Haggenmacher család a 19–20. századi Magyarország egyik jelentős nagypolgári famíliája volt: malomipari újításaik, sörgyári és szállodaipari érdekeltségeik, fővárosi bérpalotáik, valamint a sokak számára ma is ismerős Dreher–Haggenmacher név révén a modern magyar gazdaság fontos szereplői közé tartoztak. Mégis keveset tudunk arról, mi történt a családdal a két világháború között, majd 1945 után: történetük eddig csupán elszórt nyomokból, személytelen adatokból és családi emlékfoszlányokból rajzolódott ki.

Hevesy Pál (1883–1988), Ferenc József utolsó, csaknem 105 évet megélt diplomatája kivételes családba született. Fiútestvérei közül a legkisebb a Nobel-díjas Hevesy György volt, de legidősebb bátyjuk, Vilmos is kiváló képességekkel rendelkezett, részt vett a La Manche-csatornát átrepülő Blériot gépének tervezésében. Pál eredetileg zongoraművésznek készült, de sorsa végül a diplomáciai pályára vezette.

„Gyerekkor egy nagyváros egyik szélén, a másikon gimnázium Diósgyőrött, a Bükk folytonosan csábító közelségében. Utána ciklikus útonlevés, térben és időben. Debreceni egyetem – MTA Történettudományi Intézete – ELTE jogi kara – pécsi egyetem – fővárosi ÁBTL. Utóbbiak sokszor szimultán munkahelyszínek. Tanítás, kutatás, írás – többnyire az éppen zajló, majd múlóban levő »jelenkorról«. Családi otthonom fél évszázada állandósult Vácott, a Dunakanyar panorámájával, s idővel unokákkal gazdagítottan. Kortársaim százezrekre rúgó – ennyiféleképpen megélt és elbeszélhető – sokaságából csupán egy, személyes és mozaikos életút-emlékezet.”

Szövegét bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi: Serf András

Nagy Lajos naplója nem folyamatos önéletírás, hanem hosszú időn át keletkezett, hézagos, mégis rendkívüli erejű feljegyzéssor. Az Olvasó nem szabályosan vezetett naplókönyvet tart a kezében, hanem töredékekből, megszakadásokból, újrakezdésekből összeálló szövegfolyamot. Korai darabjai 1927-ből és 1939-ből maradtak fenn, súlypontja azonban az 1940 és 1954 közötti évekre esik. Ez a töredékesség, a hiányok, az elhallgatások, a félbeszakadó mondatok is hozzátartoznak ahhoz a világhoz, amelyet a napló megőrzött.