Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc és az azt követő megtorlás, valamint a boldog békeidőkként jellemzett dualizmus a magyar történelem legismertebb korszakai közé tartoznak. Ám kevesebb tudható a két időszak közötti átmeneti évekről, az enyhülés korszakáról, amelyet e kötet szerzői a Protestáns Pátens elfeledett történetén keresztül mutatnak be. Ezt az evangélikus és református egyház szervezetét szabályozó rendeletet Ferenc József szinte kereken tíz évvel a magyar szabadságharc leverése után adta ki, és bár előrelépés volt a korábbi évekhez képest – amikor még az egyházi gyűlések is be voltak tiltva –, sőt, voltak kifejezetten előremutató javaslatai is, ugyanakkor súlyosan korlátozta a protestánsok autonómiáját. A kezdeti bizonytalankodás után ezért mindkét egyház határozottan visszautasította (egyedül az evangélikusok szlovák nemzeti mozgalommal összefonódott része állt ki mellette). A váratlanul heves ellenállás miatt Ferenc József alig fél év után felfüggesztette a pátenst, ami mellett az 1867-es végső visszavonásáig már csak néhány tucat szlovák lelkész tartott ki. Hiába végződött azonban kudarccal, a Protestáns Pátens története sok tanulsággal szolgálhat a magyar történelemnek erről az izgalmas és sokszínű, átmeneti korszakáról. Hiszen például a pátens gerjesztette egyházszervezeti küzdelmek nyitottak utat 1849 késő nyara után először a tömeges politikai véleménynyilvánítás előtt, de a néhány évig tartó evangélikus egyházszakadás hátterében már ott rejtőznek a dualizmus kibékíthetetlen nemzetiségi konfliktusainak gyökerei is.
