E könyv – szögezzük le mindjárt – nem akar és nem is tud irodalomtörténet lenni. Annak ellenére sem, hogy a látszat becsapós, mert Kazinczy Ferenctől Parti Nagy Lajosig, tehát a 18. század végétől a 20. század végéig működött/működő írók közül igen sokan szerepelnek lapjain, születésük időrendjében, de szubjektív, csapongó összevisszaságban. Tudniilllik mindig azokról írhattam, akikkel kapcsolatban különösen izgatott valami, s ez nem feltétlenül az író főműve, vagy műveinek összessége, netán az alkotó életrajza volt. Egy-egy kinagyítható, jellegzetes részlet (kutakodó hajlamaim által vezérelve) gyakran tolakodott a hagyományos közvélekedés által legfontosabbnak tartott mű elé. Az itt tárgyalt alkotók megközelítésében a leginkább közös a politikai-ideológiai körülmények, illetve az író ezekhez igazodó vagy ezekkel szembeszegülő magatartása, ennek firtatása. A legvaskosabb, legnehezebben eloszlatható (s engem személy szerint legjobban ingerlő) hazugságok tudniillik éppen ezekkel kapcsolatosak. A rendszerváltást követő évtizedek túlságosan is átpolitizált közegében számomra az vált magától értetődővé, hogy a figyelmemet erre összpontosítsam. „Hőseim” koronként változó recepcióját úgy fogtam fel, mint tükröt, s az ebben látható képből próbáltam kideríteni – mit is? Többnyire azt, amiről vagy hallgatni szokás, vagy elmismásolni a tényeket, egyszóval mellébeszélni. Irtózom a csontig lerágott közhelyektől, holott igazság persze azokban is van, mégis az elmúlt évtizedekben úgy véltem: egy-egy írót illetően az alapigazságok ismételgetése nem az én feladatom, s írásaimnak akkor vehetik hasznát, ha olyasmit találok, amire más még nem bukkant rá, vagy az eddig tudottaktól eltérő összefüggésekre sikerül rávilágítanom. Nem vagyok sem történész, sem vérbeli filológus, csak egy szenvedélyesen kiváncsi tollforgató, akit az a szerencse ért, hogy olyasminek kellett a végére járnia, ami egyszersmind a penzuma is.
Nyerges András
