Ebben az 1952 és 1968 között játszódó regényben az a „tévelygés”, ahogyan mi, gyerekek és felnőttek, férfiak és nők, jóhiszeműen, de ostobán éljük a magunk életét, s amit ma már (tapasztalom) nehéz megérteni. Az első számú tévelygő én magam vagyok. Egy ifjú embert nem annyira a teóriák szépsége állít valamilyen ügy mellé, hanem a nevében megszólaló emberek személyisége, tudniillik annak kellene garanciául szolgálnia, hogy az ügy is nemes.
Nyerges András Válogatott Művei
E könyv – szögezzük le mindjárt – nem akar és nem is tud irodalomtörténet lenni. Annak ellenére sem, hogy a látszat becsapós, mert Kazinczy Ferenctől Parti Nagy Lajosig, tehát a 18. század végétől a 20. század végéig működött/működő írók közül igen sokan szerepelnek lapjain, születésük időrendjében, de szubjektív, csapongó összevisszaságban....
A kilencvenes évek elején egy olyan hetilap munkatársa voltam, melytől sokan azt várták, hogy afféle magyar Der Spiegel lesz, ehelyett – egyik napról a másikra koldusbotra jutva – megszűnt. Fizetést már hónapok óta nem kaptunk, s most azon törhettem a fejem, mihez kezdjek: akkor volt másfél éves a fiam. Hamarjában csak egyetlen mentőötletem támadt: az utolsó, itt már le nem közölt cikkemmel beállítottam az akkortájt még szabadelvű szellemben szerkesztett napilaphoz, a Magyar Hírlaphoz, melynek kulturális mellékletét egy jóbarát szerkesztette...