Az alkohol a kultúrtörténet egyik legrégibb és legszélesebb körben elterjedt anyaga, olyan antropológiai állandó, amely az ember társadalmi jelenlétének és önreprezentációjának is évezredes kísérője. Az ivás pedig mint társas gyakorlat nem pusztán a kapcsolatteremtés és a feszültségoldás pragmatikus eszköze volt, hanem az emberi együttélés komplex kulturális formája, amely egyszerre töltött be rituális, szimbolikus és státuszjelző szerepet. A nyugati világban már a 19. században megkezdődött az alkohol társadalomtörténeti kutatása, főként a munkásosztály és háttérbe szorított csoportok, például a nők vizsgálatán keresztül. A modern kutatások az alkoholfogyasztás társadalmi interakciókra, osztályszerkezetre és közösségi dinamikára gyakorolt hatásait elemzik, miközben az előállítás, a kereskedelem és egészségügyi következményei is a történeti kíváncsiság célkeresztjébe kerülnek. A fogyasztás históriája voltaképpen illuzionizmustörténet, mely arról az ámításról szól, hogy az italban erő és természetfelettiség rejtőzik, megszépíti a valóságot, eloszlatja a gondokat, feloldja a görcsöket, könnyebbé teszi és megédesíti a sivár mindennapokat. Talán így is van, az viszont biztosan nem illúzió, hanem a kijózanító valóság, hogy történetének elmúlt háromszáz éve az érdekek terepének, az üzletnek, a politikának és a hatalomnak a története is.
Tóth Imre történész, habilitált doktor, igazgató (Soproni Múzeum), egyetemi docens (Pécsi Tudományegyetem, Soproni Egyetem). Fő kutatási területe a modernkori történelem, azon belül a magyar külpolitika, az osztrák–magyar és a német–magyar kapcsolatok története.
