A Hiányzó (színház)történetek olyan átfogó színház- és kultúrtörténeti kutatás, amely elsősorban az „amatőrnek”, „alternatívnak”, „kísérletinek”, „függetlennek” tekintett színházak, társulatok, intézmények és alkotók történeteit vizsgálja az 1960-as évektől napjainkig...
„Gyerekkor egy nagyváros egyik szélén, a másikon gimnázium Diósgyőrött, a Bükk folytonosan csábító közelségében. Utána ciklikus útonlevés, térben és időben. Debreceni egyetem – MTA Történettudományi Intézete – ELTE jogi kara – pécsi egyetem – fővárosi ÁBTL. Utóbbiak sokszor szimultán munkahelyszínek. Tanítás, kutatás, írás – többnyire az éppen zajló, majd múlóban levő »jelenkorról«. Családi otthonom fél évszázada állandósult Vácott, a Dunakanyar panorámájával, s idővel unokákkal gazdagítottan. Kortársaim százezrekre rúgó – ennyiféleképpen megélt és elbeszélhető – sokaságából csupán egy, személyes és mozaikos életút-emlékezet.”
E könyv – szögezzük le mindjárt – nem akar és nem is tud irodalomtörténet lenni. Annak ellenére sem, hogy a látszat becsapós, mert Kazinczy Ferenctől Parti Nagy Lajosig, tehát a 18. század végétől a 20. század végéig működött/működő írók közül igen sokan szerepelnek lapjain, születésük időrendjében, de szubjektív, csapongó összevisszaságban....
A kötet olyan vizuális átalakulásokat mutat be, amelyek egy másik műfajhoz tartozó alkotást vagy egy terméket politikai gúnyrajzokon jelenítenek meg. A vizsgált évtizedekben (1890–1939) legnagyobb arányban festmények metamorfózisai keletkeztek, így ezek vizsgálata teszi ki a könyv jelentős részét...
